Viszont-látásra!

Múlt hét csütörtökén történt. Verőfényes délután volt, amikor az ajtón kiléptem. Gondolataimba mélyedve lépdeltem a járdán, egyszersmind örültem a tavaszi melegnek is. Háromszáz méter után, ahogy előre tekintettem, megelégedetten nyugtáztam, hogy más is élvezi a délutánt: egy férfi ült a padon, arcát a nap felé fordítva, lábánál pedig fényes bundájú fekete kutya üldögélt. „Milyen jó, hogy némelyek ráérnek...” – gondoltam őszintén. „Nagy kár volna, ha mindenki csak rohanna, és nem élvezné a simogató napsugarakat”.

Aztán lerövidült a távolság köztünk, és kezdtem kontúrosabban látni. A férfi lehajolt, és keze a pad végénél matatott. Ott hevert – egy fehér bot! Roggyant egyet a térdem. Az ember nem érzékelte eléggé, hogy mind egy helyben keresgél, nem csúsztatta a kezét hátrafele még tíz centinyit, akkor elérte volna mindennapi támaszát.  

A közelébe léptem, közben – hogy meg ne ijesszem – kérdeztem, ha segíthetek-e, s máris a kezébe nyomtam a botot. Megköszönte. Minden jót kívántam neki, aztán elköszöntem, s kicsúszott a számon, hogy „Viszontlátásra!”

Felemelkedett a padról, s szépen-lágyan odahajolt hűséges kísérőjéhez: „Kutyuskám, indulunk...”. A magyar beszédre rögtön visszafordultam, s most már én is magyarul szóltam hozzá: „Elnézést kérek az iménti köszönésért, de igazán nem tudja az ember, hogy kevésbé látóktól hogyan köszönjön el. A jó Isten vigyázzon magára!”

„Semmi baj nem történt. Köszönöm szépen, viszontlátásra”, válaszolta.

És elindultunk két ellentétes irányba.

Jó, hogy volt sötét napszemüvegem. Vörösödtek alatta a szemeim, megfeszítettem a számat, hogy veszélyesen le ne görbüljön. Én látok, ha kinyitom a szemem. Úgy-ahogy, látó- vagy olvasószemüveggel, mikor melyikre van szükségem, de látok. És annyi szépséget láttam azon a délutánon! Csetlő-botló kisgyermekeket, csemetéjüket kézen fogó anyákat, a gyepen napfürdőző fiatalokat, játékos kiskutyákat, fára kapaszkodó fiúcskát, amint büszkélkedő nagyapja lentről taszítgatta, a zöld lámpára vidáman váró gyalogosokat, harsogóan zöld friss leveleket, napfényben tündöklő várost... s ki tudná felsorolni, mennyi mindent még.

Felemeltem a fejem, s belemosolyogtam a világba. Add Uram, hogy befele is ilyen jól lássak! Ne csak szép időben, hanem borúban is, viharban is! És ne csak lássak, hanem szeme legyek másnak...

Az úton már hazafele

Az úton már hazafelé megyek,

Fáradt lábam roskadozva jár.

Sok év terhe a vállamat nyomja,

Vérző szívem sebek miatt fáj.

 

De mit nekem seb, fájdalom, sóhaj

Ha az utam Tehozzád vezet.

Múló idő töviskoronáját

Majd leveszi fejemről kezed.

 

Páskulyné Kovács Erzsébet verse

Mert most olyan időket élünk,

hogy az ember nem adhatja meg a végtisztességet a szeretetteinek. Olyan időket élünk, hogy egy temetést csak internetes közvetítéssel nézhetünk végig. Olyan időket élünk, hogy ha közeli ismerős vagy rokon, jó barát, testvér vagy szülő elhuny, azt hisszük, hogy egy rossz filmet nézünk, ami szenvedésről és halálról szól, és aminek a végén nincs heppiend, nem végződik jól, nem derül ki, hogy téves volt a megállapítás és mégis életben maradt a főhős.... Nem, végignézünk egy filmet, egy videót, lélekben ott vagyunk, testben itt, és olyan, mintha csak álmodnánk az egészet. Olyan filmet nézünk, amit hamarjában összecsaptak - nem profik, nem rendezők, hanem egyszerű emberek, akik mertek vagy tudtak ott lenni a "tett helyén", és reszkető kézzel talán, de végigvideózták a temetést, hogy legalább ily módon lehessünk részesei egy szertartásnak, amelyen valakit elbúcsúztatnak - az élőktől. Mert olyan időket élünk, amikor nem tudhatjuk, hogy még egyszer megölelhetjük-e azt, akit bekísértünk a kórházba, nem tudhatjuk, ha még egyszer fel fog-e tudni hívni onnan, és ha nem más fog-e minket helyette felhívni... Olyan időket élünk, hogy elhunyt szeretteinket még csak nem is ravatalozhatjuk fel, hogy a évszázados szokásnak megfelelően "virraszthassanak" körülötte az ismerősök. Olyan időket élünk, amikor még kisírni sem tudjuk magunkat rendesen egy koporsó körül, amikor nem állhatunk oda az árván maradt gyermekek mellé, hogy megszorítsuk kezüket, hogy magunkhoz öleljük őket, és érezzék, hogy legmélyebb és legnemesebb érzéseinkből fakad az együttérzésünk, a testben is ott történő rész-vételünk. Mert részt vállalunk és vállalni akarunk mások fájdalmából. Mert mintha adósságot rónánk le azzal, hogy együtt sírunk a sírókkal, és mintha könnyebbedne kissé a nyomor, ha együtt sírnak velünk. Mintha...

Olyan időket élünk, hogy nem tudhatjuk előre, ha megadhatjuk majd a következőknek a végtisztességet. Nem tudhatjuk, ha még egyszer megölelhetjük őket, ha még egyszer megcsókolhatjuk arcukat, ha végigsímithatjuk homlokukat, s ha szótlanul, de szeretetben összebújva hallgathatjuk a szeretet csendjét. Mert annak a lélekben csendül vissza a hangja.

Olyan időket élünk, amikor semmit sem tudhatunk bizonyosan, ami emberektől függő, ami magasabb szinten dől el. Nem vihetünk virágot egy sírhantra, legfeljebb megrendelhetjük és megkérhetünk valakit, aki odamehet, hogy helyezze el egy földcsomón, ami alatt némán, élettelenül nyugszik valaki, akinek utoljára, életének utolsó perceiben nem nézhettünk a szemébe, nem mondhattunk egy Isten hozzádot, nem bátoríthattuk, nem osztozhattunk félelmében, nem köszönhettük meg azt, mit értünk tett.

Olyan időket élünk, hogy nem is találunk hozzá szavakat. Amikor már csak arra figyelhetünk, hogy MOST mit tehetünk a másikért. Az élőkért, a szeretetteinkért és - magunkért. Adni, lelkesíteni, bátorítani, erősíteni, vigasztalni, támogatni, simogatni és átölelni, megbocsátni és bocsánatot kérni = szeretni, szeretni, szeretni!

És békességben élni. Mert "szeret kibékülni az ember, mikor halni készül", de még nagyobb, még hatalmasabb az, amikor kibékül, mert élni készül! Hogy meddig teheti meg? Azt az Isten tudja. A mi dolgunk, hogy nemesen éljünk. Istenien nemesen.

Mert olyan időket élünk most...

(Egy anya temetése margójára - Vinczellér Rózsi nénire emlékezve - rögtön a temetés után).

Mérlegelek...

Itt ülök magamban, csend van kint is, bent is. Ha az óra nem ketyegne, mondhatnám, hogy tökéletes csend van. Közelről-távolról semmi zaj.

Hogy mennyiféle hatás ért az elmúlt 24 órában, ahhoz három irkalap is kevés volna. De olyan az általános emberi beállítottság, hogy ilyenkor nem is tudja megtalálni a helyénvaló szavakat. Én is csak keresgélem őket, s ha szénakazal formáltatik belőlük, hát majd csak lesz abban is valami értelem.

Szép napsütéssel ajándékozott meg ma az Ég. Olyan sétálnivalóan finom idővel, amikor szerencsésnek mondom magam, ha okom van kimenni a házból. És volt is hivatali intéznivaló. Gondoltam, azt hamar lezavarom, de ha már úgyis kint vagyok, mért ne hosszabbítsam meg félórával az utamat, s hazafele vásároljak be annak a néninek, aki magányosan él, s több mint hat hónapja a lakása négy fala közt tölti minden egyes napja minden egyes percét. Mert az orvosa szigorúan meghagyta, ki ne merészeljen bújni, mert veszélyes idők ezek őrá nézve.

Betettem egy huszast a táskám zsebébe, megkímélve magam a pénztárca plusz súlyától. Egyik rekeszbe a pénz, a másikba a telefon, harmadikba házkulcs meg egy összehajtogatott szatyor. Vidáman keltem útnak, s miután a hivatali teendőimet elintéztem, a boltban összeszedtem a szükséges élelmet a néni részére. Pár zsemle, konzerv, egy kis sütemény - ennyit kért ma. Miután a pénztárosnő beütötte az összeget, szépen kinyitottam a táskámat és benyúltam a pénzes zsebébe... - csak éppen hiába. - Nem oda tettem, nyugtatom magam. Nézzük meg alaposabban. Hát se alaposan, se sietősen, sehogy nem került ki belőle a pénz. Pedig már mindent kipakoltam a táskából. Hiába, nem volt mivel fizetni. Valahol kihúzhattam véletlenül a telefonnal vagy a szatyorral.

Tényleg elment a kedvem. Megvártam, amíg gyorsan odaautózott a férjem, kifizettük a vásárolmányt, s felvittem a néninek. Közben meg azon töprengtem, hogy egy ilyen derűs napon miért muszáj valaminek balul kiütnie? Csak azért, hogy elrontsa a kedvemet? S akkor eszembe jutott a tegnap éjjel.

Kerestem egy információt, amit az email-üzeneteimből kellett kiszűrnöm. Nem találtam meg, de helyette merő véletlenül (?!) rábukkantam egy másikra, amitől tényleg eltátottam a számat, utána meg jó ideig nevettem örömemben. Olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek sok évi bibliakutatási munkám eredményeit tartalmazták. Tűvé tettem a tavasszal értük mindent, átfésültem minden anyagot, számítógépet, adathordozó készüléket - eredménytelenül. És most, amikor valami egyebet kerestem, elém hozta a jó Isten azt, ami végtelenül nagy értéket képvisel számomra. Csak az tudja, mekkora öröm az ilyesmi, aki maga is megélte a kétségbeesett keresés tapasztalatát.

Bandukolva a járdán, ez a nagyszerű élmény jutott eszembe. És megköszöntem Istennek, hogy ekkora ajándékot adott. Ehhez képest az eltűnt huszas igazán semmiség. Mert attól többet is adtam volna az elveszettnek hitt és korábban nagyon meggyászolt adatokért. Évek munkája fekszik bennük!

Jó az Isten. Meglep, amikor nem számítunk rá, elvesz tőlünk, amikor meg se fordult a fejünkben. Egyensúlyban tart, hogy túl sok jó közepette el ne bízzuk magunkat, s az üröm pohara se csorduljon túl, nehogy megkeseredjünk lelkünkben, arcvonásainkban.

És mintha nem lett volna elég, megtetézte. Egy vagy két nap múlva, amikor újra használni készültem ugyanazt a táskát, a zsebében ott lapult a huszas! Pedig tízszer megnéztem azelőtt..., és nem volt!

Vizsgáljátok meg az otthoni mérleget, s ha kibillent volna a nyelve középről, nézzétek meg, hova felejtettek el egy súlyt feltenni... Tudom előre, hogy a jobb oldalt kell kiegyensúlyozni... - azt, amelyikbe az áldások kerülnek.

Választottam!

„Válassz: bal vagy jobb!” gyerekként sokszor hallottam ezt a mondatot, miközben valaki mindkét kezében egy-egy szem cukorkát, színes üveggolyót vagy almát, vagy ki tudja mit szorongatott. Az efféle választás általában nem okoz különösebb fejtörést: egyszerűen kibökjük, melyik „kezet” választjuk, majd amikor átvándorol a mi tenyerünkbe az eredmény, vagy elégedetten nyugtázzuk, hogy pont azt akartuk, vagy sóhajtunk egyet: – Nem lehetne cserélni? Rendszerint lehet, mert nem túl fontos, legfeljebb nekünk inkább tetsző dolgokról van szó. A citromos cukorka jobban ízlik, mint a karamellás, a kék üveggolyó szebben csillog, mint a sárga, és így tovább. 

Mulandó létünket folytonos változások határozzák meg. Választunk iskolát, szakmát, egyetemet, munkahelyet, életünk párját, vallást és ezeregyfélét. Aztán választunk dikákképviselőt, egyházi vezetőket, polgármestereket, államelnököt. Latolgatjuk, hogy két vagy több lehetőség közül melyik lenne a jobb, az előnyösebb, a célszerűbb számunkra, meghányjuk-vetjük a dolgokat, aztán – választunk. Választásunkat akkor könyveljük el sikeresnek, ha az idő múltával sem bánjuk meg, ha egy hét, egy hónap, egy év múlva is ugyanúgy választanánk. Hiszen látnivaló, hogy nyertünk vele, s nemcsak a mi véleményünk ez, hanem a szomszédé, a rokoné, az ismerősé is. Mulandóságunk választása ez.

Vannak azonban másfajta választások is. Olyanok, amelyek messze túlszárnyalják az eliramló időt, s az örökkévalóságba kapaszkodnak. Kevesen, nagyon kevesen értik meg ezek lényegét. Mert az igazi, nagy választások: lemondással járó döntések. Választom gyomrom korgását, csakhogy az éhező jóllakjon az utolsó darabka kenyeremmel. Választom a kitaposott cipőben való járást, hogy a rongyosat felöltöztessem. Választom a sértés lenyelését, hogy a sértőt meg ne bántsam. Választom a fáradtságot, hogy a kimerülten könnyítsek munkája legalább egy részének elvégzésével. Választom a pihenés későbbre halasztását, hog a magányos szomszédom kibeszélhesse valakinek magát.  Valamit folyton választok. Mit?

Választom, hogy jól választok. Mindennap és mindenkor, mindenben. Választom a megbánhatatlan döntéseket. Választom Azt, aki nem azért választott engem, mert több volnék másnál, hanem azért, mert szeretett. Mert Ő a Fény, az Öröm, az Erő.

Választottam!  

(Közzétéve az amerikai elnökválasztás margójára. Részlet a "Falatkák" című könyvből).

Ég a tűz! Égjen a tűz!

Most rakásra hulltak a gondolataim, nem vagyok képes sorba állítani őket. Most egy órája tudtam meg, hogy a kaliforniai St. Helena településen nagy pusztítást végzett a Glass Fire, azaz az "Üveg" névre hallgató tűzvész. Gyönyörű szőlőültetvények, buja növényzet, kiterjedt domboldalak - szemet gyönyörködtető tájakról van szó, nem száraz, zörgő harasztról!

Három hete arra kértek ottani ismerőseink, hogy imádkozzunk értük, mert úgy a St. Helena kórház, mint alkalmazottai az akkori tüzek fenyegetésének vannak kitéve. Aztán hála Istennek, kikerülte őket.

És három hét után felcsapott a tűz még közelebb. És kegyetlen pusztítást végzett. Volt évfolyamtársamnak, aki ott lelkész és kórházi káplán, annyi ideje volt, hogy egy-két dologért berohanjon a házukba, aztán menekülés... Személyesen től
e tudtuk meg ma este.

A tűz mindenüket megemésztette. Nem ők az egyedüliek, akik tehetetlenül és zsebre dugott kézzel hajlék nélkül maradtak. Kollégám azt írta az imént, hogy egyszerűen nem tudni, merre is induljanak, honnan szerezzenek reggelire valót a két kislányuknak. Ugyanígy a többiek is. Sűrű füstgomoly mindenfelé, bizonyos utak lezárva, próbáljátok csak elgondolni! Ha most meleg kabátot vennék magamra és b
undás csizmába bújtatnám a lábam, akkor sem szívesen tölteném a kinti padon az éjszakát. De amikor az embernek az éj elmúlta után nincs hova visszamennie...?! Amikor nincs mit előhalásznia a ruhásszekrényből, hogy tisztát vegyen magára, amikor nincs már egy esküvői fényképe, ami fölött elnosztalgiázzon, amikor a gyerekének kedvenc macija odalett és a hozzá fűzött érzéseket nem lehet tőle elvitatni, amikor... csak állsz magadba roskadva, vagy elrévedő tekintettel bámulsz a semmibe... - akkor mi van?!

Ebben az esetben veled vagy velem mi lenne? Csak állj meg 2 percre, és komolyan gondolkozz.

Úgy ahogy, ha nehezen is, valamikor elcsitulnak ezek a tüzek. Másutt lobbannak fel. De nem veszélyeztetnek egyszerre valamennyiünket.

De lesz egy nap, amit csak Isten tud, s ez a nap nagyon közel van. Nem rettegnünk kell, ha rá gondolunk, hanem komolyan rendbeszedni az életünket. A hite mindenkinek próbára lesz téve sokkal azelőtt. Kinek egy ilyen házhamvasztó tűz által, kinek a szenvedések, betegségek, pénztelenség, kapcsolatok tüze révén.

Mindez azért történik, hogy "a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor" (ezt írja a Biblia 1Péter 1,7 versében).

Foglalkozzatok a lelketekkel! Keressétek Istent, amíg megtalálható. Ne ideig-óráig tartó semmiségek kössék le a figyelmeteket, hanem az örök életre való készülés. Isten megígérte, hogy megújítja a földet, de az új földet és az új eget azoknak adja birtokba, akik előbb jellemükben újultak meg. Ne vegyétek könnyelműen az Ő hívását!

Hadd égjen a tűz a szívünkben Istenért és a magunk meg szeretteink sorsáért!

(Az írást szeptember 28-án közöltem a Lelkemtől lelkedig FB-oldalon)

Mindig remélj!

Mielőtt ismét nyugvóra térnék, egy-két rövid gondolatot megosztanék Veletek (a féjszbuk-csoportban néhány képet is találtok https://www.facebook.com/groups/Nekeduzenek/4528000080607228/?comment_id=4532237383516831&notif_id=1600661391956427&notif_t=group_comment ).

"Istennek hálá" (így mondta volt hajdan nagymamám), miután padló és mennyezet között minden magasságot akaratlanul is bemértem, három egymást követő nap sikerült a lábamon megállnom. Hát nem erre a legbüszkébbek a kisgyerekek is? Előbb ölben viszik, aztán négykézláb kúszik, majd tétován lábra áll és megpróbál lépdelni. Botladozik, meg-megkapaszkodik, de csak feszegeti határait továbbra is rendületlenül. Néha saját lábában is elbotlik, de újra feláll. És boldog-büszkén pislant hátra, hogy látják-e, dicsérik-e. Hiszen újabb rekordot döntött. És nem arról szól a statisztika, hogy hányszor esett el, hanem arról, hogy mennyiszer sikerült újra felállnia. Sőt, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen az sem mérvadó, hogy gyakorta lehuppant. Csak az az egy számít, hogy megtanult járni.

A kisgyerekek boldogságával nyugtáztam, hogy - Isten segítségével - a maival együtt három reggel sorjában sikerült felemelnem a fejem a párnáról, és majd meg is állni a lábamon. Jó az Isten, felnőtteknek is megtanítja, illetve újra tanítja, mit jelent minden percben tőle függni. (A mellékelt képek a laxenburgi kastélyparkban készültek, és ezt az örömet tanúsítják. De jó volt ismét a napon lenni!)

A férjem tréfásan idézett és a helyzetemre alkalmazott egy, a Bibliában más kontextusba ágyazott felhívást: "Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!" Habár eredetileg azoknak szól, akik hit dolgában magukat verhetetlennek vélik, számomra fizikailag is megfontolandó tanáccsá vált.

Most pedig tartsatok alapos terepszemlét (nem nálam!): szédült-e valaki a felgyülemlő számlák miatt? Levert-e téged okkal a szomorúság? Megroggyant a kapcsolatod a társaddal, egy baráttal, vagy netán Istennel? Mindhiába kerestél eddig munkahelyet? Nem győződ a házi munkát, úgy tűnik mókuskerékbe szorultál? Harmadszor is elbuktál egy vizsgán? A melletted ülő kórustaggal még mindig nem sikerült a közös hangot megtalálni? Nyomaszt a múltad? Rettent a jövő?

Ha egyik vagy több kérdés pont rád illik, ne ijesszen meg a szédülés: nem örökké tart! Megtántoríthat, kiüthet a megszokott életviteledből. De megtanulhatsz együtt élni vele, megtanulhatod, hogyan állj újra lábra!

Mert tulajdonképpen mi is a szédülés? Egyensúlyzavar. Valahol valami kibillent a megszokott kerékvágásból. A mérleg egyik oldalára több súly került, mint amennyi a másik oldalon a tányéron fekszik. Ilyenkor a könnyebbik rész felugrik, a súlyosan megterhelt pedig egészen megereszkedik. Az egyensúly pedig csak úgy áll helyre, ha a két részt kiegyenlítjük. Nem úgy, hogy még egy nagyobb súlyt akasztunk a könnyebbik oldalra, hanem úgy, hogy a nehezebből át kell pakolnunk egy adagot az ellenoldalra. Vagyis a hangsúlynak máshova kell kerülnie.

Ha szeretnéd ezt megvalósítani, bölcsességet kérj Istentől, hogy kitisztuljon a látásod, s rájöjj, mi az, ami igazán fontos, és amire érdemes időt szánni. Mi az, amire eddig túl nagy hangsúlyt fektettél, és mi az, amire nem elegendőt. Rendezd át a súlyokat a mérlegen! Például amikor az egészség a hiánycikk, hirtelen egy sor addig elengedhetetlennek tartott dolog háttérbe szorul. És mivel lehetne a fizikai gyengeséget jobban ellensúlyozni, mint a lelki erő keresésével? Amikor különféle hiányokat szenvedünk, mi más, mint a lelki ínség kielégítése tudná egyensúlyba hozni a mérleg két tányérát? Az egyedüllét vagy páros magány aránytalanságában pedig a "Mindenütt és mindig Jelenlevő" a biztos helyrezökkentő. Aki ismét biztos talajon szeretne állni, ne az akadályra összpontosítson, hanem a célra! Ne holmi mesékre, sem a tavalyi hóra, hanem egy új fejezetre.

Csak légy jó reménységben, és hidd, hogy Isten akkor is őrt áll melletted, amikor az élet megtáncoltat. A jó hír az, hogy lentről már csak feljebb lehet kerülni, azaz "fel-eshetünk". A kezébe.

Tessék küzdeni, és újra felállni!