2023. február 8., szerda

Ne álom legyen Isten, hanem valóság

 

Ady Endre: Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

...............................

Adjon Isten bölcsességet szépen élni nap mint nap, kibékülve az emberekkel, magunkkal és Istennel. Összhangban a természettel, és megtalálva életünk értelmét. 

2022. augusztus 22., hétfő

15 év...

Ma tizenöt éve nyitottam meg ezt a blogot. Akkor még nem szokás a FB-on osztani meg szövegeket, akármilyen jellegűek is lettek volna. Akkor a FB még arra szolgált, hogy fényképeket töltsünk fel rá, megmutassuk, merre szabadságoltunk, hogy néztünk ki az esküvőnk napján és ehhez hasonlók. Amikor az ember belépett, rengeteg szép fotót láthatott ismerőseiről. Még nem volt tele reklámokkal, és ahány ismerősünk - "barátunk" - volt a listánkon, mindegyiknek láthattuk az újonnan megjelent fotóit. Akkor még Cukorhegy úr és csapata nem szelektálta meg kérdezetlenül, kit lássunk, és kit ne. 

Még nem volt szokásban, hogy a fél világ idézeteket osszon meg a másik fél világ épülésére, illetve (ki)oktatására, a cégek sem használták fel fizetett reklámok formájában termékeik nyakunkba varrására, illetve a kéretlen kampányolásnak a saját nyitóoldalunkon erővel történő megjelenítésére. 

Akkor a blogolás már javában virágzott, és örültem, hogy felhasználhatom a felületet szép gondolatok, történetek, saját átéléseim mások elé tárására. Az Instagramot még hírből se ismertük, a TikTok neve pedig akkoriban TikTak volt, és apró kis cukorkák formájában volt kapható négyszögű, átlátszó kis dobozkákban az élelmiszerboltok pénztáraihoz közelebb levő polcokon. 

Sokat változott a világ tizenöt év alatt. Nincs értelme felsorolni, hányféle tekintetben. Aki akkor már  tizenéves korán túl volt, emlékszik rá, aki pedig még hátulkötős nadrágban járt, azt meg nem érdekli. 

Én is változtam, és ti sem maradtatok mindenben a régiek. Ami viszont módosulatlan maradt, az az íráshoz való kedvem, a töprengésre gyorsan hajló fejem - s ezeken túlmenően, mindenek fölött a legfontosabb: a Jóisten. 

Ha az utóbbi vonatkozásban egyetértünk, s ti sem változtatok az olvasási kedv tekintetében, máris a helyünkön vagyunk. A mondat végéről viszont rögtön eszembe jut egy vers címe, amit régóta ismerek, de mindig újdonság erejével hat rám. "Ahova az Isten állított, az a te helyed..." 

Ezt a helyet kívánom mindnyájatoknak. 


....

Túrmezei Erzsébet: A TE HELYED

Hová az Isten állított, bizonnyal az a Te helyed,
Csak ott lehet Ő pajzsod, ott lehet mindig Veled.
Áldást, ha kíván adni rád, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s jaj Neked, ha az üres.

Álld meg hát híven helyedet, akármíly súlyos a kereszt,
S ha tűz próbálja hitedet, ne óhajtsd elkerülni ezt.
Ne vágyj sóvárgva más felé, ha tán helyed igénytelen,
Dicsérd az Urat éppen ott, az elrejtett kicsiny helyen.

Amit mulasztasz, úgy lehet elhagyván a magad helyét,
Az tán áldástól fosztja meg Istennek egy más gyermekét.
Gondold meg jól, a Te helyed, Te töltheted be senki más,
Az Úr rád bízta, s Ö vele, Tied lesz majd a számadás.

Fogadd naponként e helyet, mint Istened ajándékát,
Ne szőj magad más terveket, add őket mind az Úrnak át.
Győzelmet akkor ád csupán, imád csak úgy hallgatja meg,
Ha mint az Ő hű harcosa, el nem hagyod az őrhelyet.

Halálig légy hű, s igaz, úgy nyersz majd égi koronát,
Benned az Úr, ha hű maradsz, megdicsőítheti magát,
Örvendve töltsd be tisztedet, boldog reménnyel várd Urad,
Hadd lássák azt meg mindenek, hogy Ö békét és üdvöd ad.

S ha majd királyod megjelen, e földön szerte nem keres,
Csak ott saját kis helyeden, s örvendve lássa nem üres.
Óh, boldog nap számodra az, ha itt helyeden megtalált
Magával visz a mennybe fel, s a trónon Néked helyet ád.

ÁMEN

2022. augusztus 18., csütörtök

Csak két paradicsom

 
Amikor az újságírók uborkaszezont emlegetnek, tudnivaló, hogy nemigazán történt említésre méltó az adott időszakban. Nálunk az elmúlt két hét paradicsomszezon volt, és egyáltalán nem szűkölködtünk eseményekben, történésekben – szóval nincs uborkaszezon!

Megtudtuk, hogy egy idősebb hölgyismerősünk kórházba került. Jó két évvel ezelőtt, még a járvány elején ismerkedtünk össze. Látva a nagy fejvesztettséget és tehetetlenséget, ami akkor majd’ mindenfelé eluralkodott, jelentkeztem önkéntesnek az egyik humanitárius intézménynél. Onnan irányítottak hozzá mint egyedülállóhoz, aki betegsége miatt nem tudott már kijárni. Attól fogva rendszeresen intéztem neki a bevásárlást, a gyógyszert meg a postát. Az ajtóban állva megbeszéltük röviden a heti eseményeket, hálálkodott, hogy megint ott voltam, aztán zajlott az élet tovább.

Egészen ezelőtt bő két hétig, amikor rövid időközzel egymás után két agyvérzés érte. Olyan, ami majdnem elvitte. Amikor szombaton sikerült felhívnom, csak néhány szót motyogott vontatottan és alig hallhatóan. „Ha azt kérdi, hogy vagyok... még élek...” Ettől többet nem igazán sikerült kiszednem belőle. Csak hallgatott a telefon másik oldalán.

„Még élek”. Én is, hála Istennek, gondoltam magamban. S ha már élek, érezze ő is. Tegnap délután sikerült meglátogatni őt az idegsebészeten (olyan időket élünk, hogy már az is sikerélmény, ha az embert egy negatív teszt birtokában beengedik látogatni). Ült egy speciális székben, mindenféle csövek lógtak rajta, fején, karján, lábán, hálóing alól. A bal füle mögött, a tarkóján olyan nyolc centiméteres vágás nyoma... Amikor meglátott, meglepetten felkiáltott, már ahogy engedte az ereje: „Ilyen nincs...! Maga – itt.”

Ott maradtam másfél órát. Megmasszíroztam a hátát, meséltem neki amiről csak lehetett, meghallgattam akadozó, időnként elkalandozó beszédét, töprengését, hogy én, az idegen lettem a legközelebbije, majd időnként törtem a fejem, hogy bogozzam ki hirtelen önmagának ellentmondó gondolatait, de – örömmel jelentem – nevettünk is jól. Nem emlékezett pontosan, hogy és mikor került a kórházba, arra viszont igen, hogy alaposan kifaggatták, ki vigyáz rá, ha hazakerül. „Nincs senkim... (testvére Ausztráliában, nővére Lengyelországban), akármi történne velem, itt van egy telefonszám... Csak őt értesítsék...” És az én telefonszámomat diktálta be.

Kitettem két érett, édes paradicsomot az asztalára. Mondtam, hogy nem mertem semmi egyebet hozni, tudva, hogy speciális ellátásban részesül, de ha megeszi őket, legközelebb még hozok. Finom biotermés, minket is megörvendeztetett vele más. „Hogy maga tudja mit kell nekem hoznia! Mondja, a doktor miért nem tudja?! (...) Jaj, amikor én beleharapok ebbe a drága zöldségbe, s tudja, jó vastagon megkenem a kenyeret vajjal, megszórom sóval, persze borssal is, mert az úgy dukál... jajj, hogy én milyen finomat eszem!”

Ugrottam is a nővérkéért, hogy megkérdezzem, ha szabad. De még mennyire szabad, kiáltott fel kettő is. Bárcsak enne, mert mi hiába kérleljük!

Az álla alá tartottam a tányért, míg a paradicsomba beleharapott. Hirtelen megfényesedtek a kék szemei. Fél perc után már nem emlékezett arra, hogy az egészet meg akarta enni, közölte, hogy a többit később. De ahogy ott ültem vele szemben, rám emelte a tekintetét, jól megnézett, aztán megszólalt: „Én nem tudom, miért, de ma délután annyira, de annyira jól érzem magam!”

Értettem én. Volt valakije.

Vajon ki vár még arra valahol, hogy valamelyikünk arra járjon és benyissa az ajtót?

2022. április 28., csütörtök

Viszont-látásra!

Múlt hét csütörtökén történt. Verőfényes délután volt, amikor az ajtón kiléptem. Gondolataimba mélyedve lépdeltem a járdán, egyszersmind örültem a tavaszi melegnek is. Háromszáz méter után, ahogy előre tekintettem, megelégedetten nyugtáztam, hogy más is élvezi a délutánt: egy férfi ült a padon, arcát a nap felé fordítva, lábánál pedig fényes bundájú fekete kutya üldögélt. „Milyen jó, hogy némelyek ráérnek...” – gondoltam őszintén. „Nagy kár volna, ha mindenki csak rohanna, és nem élvezné a simogató napsugarakat”.

Aztán lerövidült a távolság köztünk, és kezdtem kontúrosabban látni. A férfi lehajolt, és keze a pad végénél matatott. Ott hevert – egy fehér bot! Roggyant egyet a térdem. Az ember nem érzékelte eléggé, hogy mind egy helyben keresgél, nem csúsztatta a kezét hátrafele még tíz centinyit, akkor elérte volna mindennapi támaszát.  

A közelébe léptem, közben – hogy meg ne ijesszem – kérdeztem, ha segíthetek-e, s máris a kezébe nyomtam a botot. Megköszönte. Minden jót kívántam neki, aztán elköszöntem, s kicsúszott a számon, hogy „Viszontlátásra!”

Felemelkedett a padról, s szépen-lágyan odahajolt hűséges kísérőjéhez: „Kutyuskám, indulunk...”. A magyar beszédre rögtön visszafordultam, s most már én is magyarul szóltam hozzá: „Elnézést kérek az iménti köszönésért, de igazán nem tudja az ember, hogy kevésbé látóktól hogyan köszönjön el. A jó Isten vigyázzon magára!”

„Semmi baj nem történt. Köszönöm szépen, viszontlátásra”, válaszolta.

És elindultunk két ellentétes irányba.

Jó, hogy volt sötét napszemüvegem. Vörösödtek alatta a szemeim, megfeszítettem a számat, hogy veszélyesen le ne görbüljön. Én látok, ha kinyitom a szemem. Úgy-ahogy, látó- vagy olvasószemüveggel, mikor melyikre van szükségem, de látok. És annyi szépséget láttam azon a délutánon! Csetlő-botló kisgyermekeket, csemetéjüket kézen fogó anyákat, a gyepen napfürdőző fiatalokat, játékos kiskutyákat, fára kapaszkodó fiúcskát, amint büszkélkedő nagyapja lentről taszítgatta, a zöld lámpára vidáman váró gyalogosokat, harsogóan zöld friss leveleket, napfényben tündöklő várost... s ki tudná felsorolni, mennyi mindent még.

Felemeltem a fejem, s belemosolyogtam a világba. Add Uram, hogy befele is ilyen jól lássak! Ne csak szép időben, hanem borúban is, viharban is! És ne csak lássak, hanem szeme legyek másnak...

2022. február 9., szerda

Az úton már hazafele


Az úton már hazafelé megyek,

Fáradt lábam roskadozva jár.

Sok év terhe a vállamat nyomja,

Vérző szívem sebek miatt fáj.

 

De mit nekem seb, fájdalom, sóhaj

Ha az utam Tehozzád vezet.

Múló idő töviskoronáját

Majd leveszi fejemről kezed.

 

Páskulyné Kovács Erzsébet verse


2020. november 19., csütörtök

Mert most olyan időket élünk,

hogy az ember nem adhatja meg a végtisztességet a szeretetteinek. Olyan időket élünk, hogy egy temetést csak internetes közvetítéssel nézhetünk végig. Olyan időket élünk, hogy ha közeli ismerős vagy rokon, jó barát, testvér vagy szülő elhuny, azt hisszük, hogy egy rossz filmet nézünk, ami szenvedésről és halálról szól, és aminek a végén nincs heppiend, nem végződik jól, nem derül ki, hogy téves volt a megállapítás és mégis életben maradt a főhős.... Nem, végignézünk egy filmet, egy videót, lélekben ott vagyunk, testben itt, és olyan, mintha csak álmodnánk az egészet. Olyan filmet nézünk, amit hamarjában összecsaptak - nem profik, nem rendezők, hanem egyszerű emberek, akik mertek vagy tudtak ott lenni a "tett helyén", és reszkető kézzel talán, de végigvideózták a temetést, hogy legalább ily módon lehessünk részesei egy szertartásnak, amelyen valakit elbúcsúztatnak - az élőktől. Mert olyan időket élünk, amikor nem tudhatjuk, hogy még egyszer megölelhetjük-e azt, akit bekísértünk a kórházba, nem tudhatjuk, ha még egyszer fel fog-e tudni hívni onnan, és ha nem más fog-e minket helyette felhívni... Olyan időket élünk, hogy elhunyt szeretteinket még csak nem is ravatalozhatjuk fel, hogy a évszázados szokásnak megfelelően "virraszthassanak" körülötte az ismerősök. Olyan időket élünk, amikor még kisírni sem tudjuk magunkat rendesen egy koporsó körül, amikor nem állhatunk oda az árván maradt gyermekek mellé, hogy megszorítsuk kezüket, hogy magunkhoz öleljük őket, és érezzék, hogy legmélyebb és legnemesebb érzéseinkből fakad az együttérzésünk, a testben is ott történő rész-vételünk. Mert részt vállalunk és vállalni akarunk mások fájdalmából. Mert mintha adósságot rónánk le azzal, hogy együtt sírunk a sírókkal, és mintha könnyebbedne kissé a nyomor, ha együtt sírnak velünk. Mintha...

Olyan időket élünk, hogy nem tudhatjuk előre, ha megadhatjuk majd a következőknek a végtisztességet. Nem tudhatjuk, ha még egyszer megölelhetjük őket, ha még egyszer megcsókolhatjuk arcukat, ha végigsímithatjuk homlokukat, s ha szótlanul, de szeretetben összebújva hallgathatjuk a szeretet csendjét. Mert annak a lélekben csendül vissza a hangja.
Olyan időket élünk, amikor semmit sem tudhatunk bizonyosan, ami emberektől függő, ami magasabb szinten dől el. Nem vihetünk virágot egy sírhantra, legfeljebb megrendelhetjük és megkérhetünk valakit, aki odamehet, hogy helyezze el egy földcsomón, ami alatt némán, élettelenül nyugszik valaki, akinek utoljára, életének utolsó perceiben nem nézhettünk a szemébe, nem mondhattunk egy Isten hozzádot, nem bátoríthattuk, nem osztozhattunk félelmében, nem köszönhettük meg azt, mit értünk tett.
Olyan időket élünk, hogy nem is találunk hozzá szavakat. Amikor már csak arra figyelhetünk, hogy MOST mit tehetünk a másikért. Az élőkért, a szeretetteinkért és - magunkért. Adni, lelkesíteni, bátorítani, erősíteni, vigasztalni, támogatni, simogatni és átölelni, megbocsátni és bocsánatot kérni = szeretni, szeretni, szeretni!
És békességben élni. Mert "szeret kibékülni az ember, mikor halni készül", de még nagyobb, még hatalmasabb az, amikor kibékül, mert élni készül! Hogy meddig teheti meg? Azt az Isten tudja. A mi dolgunk, hogy nemesen éljünk. Istenien nemesen.
Mert olyan időket élünk most...

(Egy anya temetése margójára - Vinczellér Rózsi nénire emlékezve - rögtön a temetés után).

2020. november 18., szerda

Mérlegelek...

Itt ülök magamban, csend van kint is, bent is. Ha az óra nem ketyegne, mondhatnám, hogy tökéletes csend van. Közelről-távolról semmi zaj.

Hogy mennyiféle hatás ért az elmúlt 24 órában, ahhoz három irkalap is kevés volna. De olyan az általános emberi beállítottság, hogy ilyenkor nem is tudja megtalálni a helyénvaló szavakat. Én is csak keresgélem őket, s ha szénakazal formáltatik belőlük, hát majd csak lesz abban is valami értelem.

Szép napsütéssel ajándékozott meg ma az Ég. Olyan sétálnivalóan finom idővel, amikor szerencsésnek mondom magam, ha okom van kimenni a házból. És volt is hivatali intéznivaló. Gondoltam, azt hamar lezavarom, de ha már úgyis kint vagyok, mért ne hosszabbítsam meg félórával az utamat, s hazafele vásároljak be annak a néninek, aki magányosan él, s több mint hat hónapja a lakása négy fala közt tölti minden egyes napja minden egyes percét. Mert az orvosa szigorúan meghagyta, ki ne merészeljen bújni, mert veszélyes idők ezek őrá nézve.
Betettem egy huszast a táskám zsebébe, megkímélve magam a pénztárca plusz súlyától. Egyik rekeszbe a pénz, a másikba a telefon, harmadikba házkulcs meg egy összehajtogatott szatyor. Vidáman keltem útnak, s miután a hivatali teendőimet elintéztem, a boltban összeszedtem a szükséges élelmet a néni részére. Pár zsemle, konzerv, egy kis sütemény - ennyit kért ma. Miután a pénztárosnő beütötte az összeget, szépen kinyitottam a táskámat és benyúltam a pénzes zsebébe... - csak éppen hiába. - Nem oda tettem, nyugtatom magam. Nézzük meg alaposabban. Hát se alaposan, se sietősen, sehogy nem került ki belőle a pénz. Pedig már mindent kipakoltam a táskából. Hiába, nem volt mivel fizetni. Valahol kihúzhattam véletlenül a telefonnal vagy a szatyorral.
Tényleg elment a kedvem. Megvártam, amíg gyorsan odaautózott a férjem, kifizettük a vásárolmányt, s felvittem a néninek. Közben meg azon töprengtem, hogy egy ilyen derűs napon miért muszáj valaminek balul kiütnie? Csak azért, hogy elrontsa a kedvemet? S akkor eszembe jutott a tegnap éjjel.
Kerestem egy információt, amit az email-üzeneteimből kellett kiszűrnöm. Nem találtam meg, de helyette merő véletlenül (?!) rábukkantam egy másikra, amitől tényleg eltátottam a számat, utána meg jó ideig nevettem örömemben. Olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek sok évi bibliakutatási munkám eredményeit tartalmazták. Tűvé tettem a tavasszal értük mindent, átfésültem minden anyagot, számítógépet, adathordozó készüléket - eredménytelenül. És most, amikor valami egyebet kerestem, elém hozta a jó Isten azt, ami végtelenül nagy értéket képvisel számomra. Csak az tudja, mekkora öröm az ilyesmi, aki maga is megélte a kétségbeesett keresés tapasztalatát.
Bandukolva a járdán, ez a nagyszerű élmény jutott eszembe. És megköszöntem Istennek, hogy ekkora ajándékot adott. Ehhez képest az eltűnt huszas igazán semmiség. Mert attól többet is adtam volna az elveszettnek hitt és korábban nagyon meggyászolt adatokért. Évek munkája fekszik bennük!
Jó az Isten. Meglep, amikor nem számítunk rá, elvesz tőlünk, amikor meg se fordult a fejünkben. Egyensúlyban tart, hogy túl sok jó közepette el ne bízzuk magunkat, s az üröm pohara se csorduljon túl, nehogy megkeseredjünk lelkünkben, arcvonásainkban.
És mintha nem lett volna elég, megtetézte. Egy vagy két nap múlva, amikor újra használni készültem ugyanazt a táskát, a zsebében ott lapult a huszas! Pedig tízszer megnéztem azelőtt..., és nem volt!
Vizsgáljátok meg az otthoni mérleget, s ha kibillent volna a nyelve középről, nézzétek meg, hova felejtettek el egy súlyt feltenni... Tudom előre, hogy a jobb oldalt kell kiegyensúlyozni... - azt, amelyikbe az áldások kerülnek.

2020. november 9., hétfő

Választottam!

„Válassz: bal vagy jobb!” gyerekként sokszor hallottam ezt a mondatot, miközben valaki mindkét kezében egy-egy szem cukorkát, színes üveggolyót vagy almát, vagy ki tudja mit szorongatott. Az efféle választás általában nem okoz különösebb fejtörést: egyszerűen kibökjük, melyik „kezet” választjuk, majd amikor átvándorol a mi tenyerünkbe az eredmény, vagy elégedetten nyugtázzuk, hogy pont azt akartuk, vagy sóhajtunk egyet: – Nem lehetne cserélni? Rendszerint lehet, mert nem túl fontos, legfeljebb nekünk inkább tetsző dolgokról van szó. A citromos cukorka jobban ízlik, mint a karamellás, a kék üveggolyó szebben csillog, mint a sárga, és így tovább. 

Mulandó létünket folytonos változások határozzák meg. Választunk iskolát, szakmát, egyetemet, munkahelyet, életünk párját, vallást és ezeregyfélét. Aztán választunk dikákképviselőt, egyházi vezetőket, polgármestereket, államelnököt. Latolgatjuk, hogy két vagy több lehetőség közül melyik lenne a jobb, az előnyösebb, a célszerűbb számunkra, meghányjuk-vetjük a dolgokat, aztán – választunk. Választásunkat akkor könyveljük el sikeresnek, ha az idő múltával sem bánjuk meg, ha egy hét, egy hónap, egy év múlva is ugyanúgy választanánk. Hiszen látnivaló, hogy nyertünk vele, s nemcsak a mi véleményünk ez, hanem a szomszédé, a rokoné, az ismerősé is. Mulandóságunk választása ez.

Vannak azonban másfajta választások is. Olyanok, amelyek messze túlszárnyalják az eliramló időt, s az örökkévalóságba kapaszkodnak. Kevesen, nagyon kevesen értik meg ezek lényegét. Mert az igazi, nagy választások: lemondással járó döntések. Választom gyomrom korgását, csakhogy az éhező jóllakjon az utolsó darabka kenyeremmel. Választom a kitaposott cipőben való járást, hogy a rongyosat felöltöztessem. Választom a sértés lenyelését, hogy a sértőt meg ne bántsam. Választom a fáradtságot, hogy a kimerülten könnyítsek munkája legalább egy részének elvégzésével. Választom a pihenés későbbre halasztását, hog a magányos szomszédom kibeszélhesse valakinek magát.  Valamit folyton választok. Mit?

Választom, hogy jól választok. Mindennap és mindenkor, mindenben. Választom a megbánhatatlan döntéseket. Választom Azt, aki nem azért választott engem, mert több volnék másnál, hanem azért, mert szeretett. Mert Ő a Fény, az Öröm, az Erő.

Választottam!  

(Közzétéve az amerikai elnökválasztás margójára. Részlet a "Falatkák" című könyvből).

2020. október 7., szerda

Ég a tűz! Égjen a tűz!

Most rakásra hulltak a gondolataim, nem vagyok képes sorba állítani őket. Most egy órája tudtam meg, hogy a kaliforniai St. Helena településen nagy pusztítást végzett a Glass Fire, azaz az "Üveg" névre hallgató tűzvész. Gyönyörű szőlőültetvények, buja növényzet, kiterjedt domboldalak - szemet gyönyörködtető tájakról van szó, nem száraz, zörgő harasztról!

Három hete arra kértek ottani ismerőseink, hogy imádkozzunk értük, mert úgy a St. Helena kórház, mint alkalmazottai az akkori tüzek fenyegetésének vannak kitéve. Aztán hála Istennek, kikerülte őket.

És három hét után felcsapott a tűz még közelebb. És kegyetlen pusztítást végzett. Volt évfolyamtársamnak, aki ott lelkész és kórházi káplán, annyi ideje volt, hogy egy-két dologért berohanjon a házukba, aztán menekülés... Személyesen től
e tudtuk meg ma este.
A tűz mindenüket megemésztette. Nem ők az egyedüliek, akik tehetetlenül és zsebre dugott kézzel hajlék nélkül maradtak. Kollégám azt írta az imént, hogy egyszerűen nem tudni, merre is induljanak, honnan szerezzenek reggelire valót a két kislányuknak. Ugyanígy a többiek is. Sűrű füstgomoly mindenfelé, bizonyos utak lezárva, próbáljátok csak elgondolni! Ha most meleg kabátot vennék magamra és b
undás csizmába bújtatnám a lábam, akkor sem szívesen tölteném a kinti padon az éjszakát. De amikor az embernek az éj elmúlta után nincs hova visszamennie...?! Amikor nincs mit előhalásznia a ruhásszekrényből, hogy tisztát vegyen magára, amikor nincs már egy esküvői fényképe, ami fölött elnosztalgiázzon, amikor a gyerekének kedvenc macija odalett és a hozzá fűzött érzéseket nem lehet tőle elvitatni, amikor... csak állsz magadba roskadva, vagy elrévedő tekintettel bámulsz a semmibe... - akkor mi van?!
Ebben az esetben veled vagy velem mi lenne? Csak állj meg 2 percre, és komolyan gondolkozz.
Úgy ahogy, ha nehezen is, valamikor elcsitulnak ezek a tüzek. Másutt lobbannak fel. De nem veszélyeztetnek egyszerre valamennyiünket.
De lesz egy nap, amit csak Isten tud, s ez a nap nagyon közel van. Nem rettegnünk kell, ha rá gondolunk, hanem komolyan rendbeszedni az életünket. A hite mindenkinek próbára lesz téve sokkal azelőtt. Kinek egy ilyen házhamvasztó tűz által, kinek a szenvedések, betegségek, pénztelenség, kapcsolatok tüze révén.
Mindez azért történik, hogy "a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor" (ezt írja a Biblia 1Péter 1,7 versében).
Foglalkozzatok a lelketekkel! Keressétek Istent, amíg megtalálható. Ne ideig-óráig tartó semmiségek kössék le a figyelmeteket, hanem az örök életre való készülés. Isten megígérte, hogy megújítja a földet, de az új földet és az új eget azoknak adja birtokba, akik előbb jellemükben újultak meg. Ne vegyétek könnyelműen az Ő hívását!
Hadd égjen a tűz a szívünkben Istenért és a magunk meg szeretteink sorsáért!

(Az írást szeptember 28-án közöltem a Lelkemtől lelkedig FB-oldalon)

2020. szeptember 22., kedd

Mindig remélj!

Mielőtt ismét nyugvóra térnék, egy-két rövid gondolatot megosztanék Veletek (a féjszbuk-csoportban néhány képet is találtok https://www.facebook.com/groups/Nekeduzenek/4528000080607228/?comment_id=4532237383516831&notif_id=1600661391956427&notif_t=group_comment ).

"Istennek hálá" (így mondta volt hajdan nagymamám), miután padló és mennyezet között minden magasságot akaratlanul is bemértem, három egymást követő nap sikerült a lábamon megállnom. Hát nem erre a legbüszkébbek a kisgyerekek is? Előbb ölben viszik, aztán négykézláb kúszik, majd tétován lábra áll és megpróbál lépdelni. Botladozik, meg-megkapaszkodik, de csak feszegeti határait továbbra is rendületlenül. Néha saját lábában is elbotlik, de újra feláll. És boldog-büszkén pislant hátra, hogy látják-e, dicsérik-e. Hiszen újabb rekordot döntött. És nem arról szól a statisztika, hogy hányszor esett el, hanem arról, hogy mennyiszer sikerült újra felállnia. Sőt, ha jól belegondolunk, tulajdonképpen az sem mérvadó, hogy gyakorta lehuppant. Csak az az egy számít, hogy megtanult járni.

A kisgyerekek boldogságával nyugtáztam, hogy - Isten segítségével - a maival együtt három reggel sorjában sikerült felemelnem a fejem a párnáról, és majd meg is állni a lábamon. Jó az Isten, felnőtteknek is megtanítja, illetve újra tanítja, mit jelent minden percben tőle függni. (A mellékelt képek a laxenburgi kastélyparkban készültek, és ezt az örömet tanúsítják. De jó volt ismét a napon lenni!)
A férjem tréfásan idézett és a helyzetemre alkalmazott egy, a Bibliában más kontextusba ágyazott felhívást: "Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!" Habár eredetileg azoknak szól, akik hit dolgában magukat verhetetlennek vélik, számomra fizikailag is megfontolandó tanáccsá vált.
Most pedig tartsatok alapos terepszemlét (nem nálam!): szédült-e valaki a felgyülemlő számlák miatt? Levert-e téged okkal a szomorúság? Megroggyant a kapcsolatod a társaddal, egy baráttal, vagy netán Istennel? Mindhiába kerestél eddig munkahelyet? Nem győződ a házi munkát, úgy tűnik mókuskerékbe szorultál? Harmadszor is elbuktál egy vizsgán? A melletted ülő kórustaggal még mindig nem sikerült a közös hangot megtalálni? Nyomaszt a múltad? Rettent a jövő?
Ha egyik vagy több kérdés pont rád illik, ne ijesszen meg a szédülés: nem örökké tart! Megtántoríthat, kiüthet a megszokott életviteledből. De megtanulhatsz együtt élni vele, megtanulhatod, hogyan állj újra lábra!
Mert tulajdonképpen mi is a szédülés? Egyensúlyzavar. Valahol valami kibillent a megszokott kerékvágásból. A mérleg egyik oldalára több súly került, mint amennyi a másik oldalon a tányéron fekszik. Ilyenkor a könnyebbik rész felugrik, a súlyosan megterhelt pedig egészen megereszkedik. Az egyensúly pedig csak úgy áll helyre, ha a két részt kiegyenlítjük. Nem úgy, hogy még egy nagyobb súlyt akasztunk a könnyebbik oldalra, hanem úgy, hogy a nehezebből át kell pakolnunk egy adagot az ellenoldalra. Vagyis a hangsúlynak máshova kell kerülnie.
Ha szeretnéd ezt megvalósítani, bölcsességet kérj Istentől, hogy kitisztuljon a látásod, s rájöjj, mi az, ami igazán fontos, és amire érdemes időt szánni. Mi az, amire eddig túl nagy hangsúlyt fektettél, és mi az, amire nem elegendőt. Rendezd át a súlyokat a mérlegen! Például amikor az egészség a hiánycikk, hirtelen egy sor addig elengedhetetlennek tartott dolog háttérbe szorul. És mivel lehetne a fizikai gyengeséget jobban ellensúlyozni, mint a lelki erő keresésével? Amikor különféle hiányokat szenvedünk, mi más, mint a lelki ínség kielégítése tudná egyensúlyba hozni a mérleg két tányérát? Az egyedüllét vagy páros magány aránytalanságában pedig a "Mindenütt és mindig Jelenlevő" a biztos helyrezökkentő. Aki ismét biztos talajon szeretne állni, ne az akadályra összpontosítson, hanem a célra! Ne holmi mesékre, sem a tavalyi hóra, hanem egy új fejezetre.

Csak légy jó reménységben, és hidd, hogy Isten akkor is őrt áll melletted, amikor az élet megtáncoltat. A jó hír az, hogy lentről már csak feljebb lehet kerülni, azaz "fel-eshetünk". A kezébe.
Tessék küzdeni, és újra felállni!

2020. szeptember 9., szerda

Forog veled is a világ?

Ismeritek azt az érzést, hogy nem bírjátok a fejeteket a párnáról felemelni, mert úgy tűnik, hogy forog veletek a világ? Én nagyon! Megébredek, kinyitom a szemem, szépen süt a nap, s még mielőtt egyet is mozdulnék, hálát adok a Fennvalónak, hogy megértem a mai napot is. Mert némelyek, ahogy az egyszerű bácsi mondta, arra ébredtek ma reggel, hogy már nem élnek. Én viszont arra ébredtem, hogy élek. Minden nap kegyelem, minden nap ajándék, ezért jó és illendő, hogy szokásunkká tegyük megköszönni Istennek a felébredést, a lehetőséget, az életet.

Elgondolom magamban, hogy mennyi teendő vár ma rám, és aztán szépen kituszkolnám magam az ágynyugalomból. De csak a szándékkal maradok, mint ahogyan történt ma is. Mert abban a pillanatban, hogy megemeltem a fejem, visszazuhantam, mint egy zsák. Forgott-forgott velem minden, és nem volt módomban leállítani. „Állítsátok le a világot, ki akarok szállni” – ismerős, ugye? Ám a forgó világom csak nem akart megállni.

Fekszik az ember, mint egy tuskó. Nincs fürdőbe menés, nincs arcmosás, nincs evés, nincs munkaprogram. Marad az ágyhoz kötöttség és a reménykedés, hogy mindjárt elmúlik, mindjárt. És közben imádkozom, hogy ha már felébresztett, állítson a jó Isten talpra is, mert jobb kintről érezni a napsütést, mint bentről hunyorogni neki.

Mégse múlik a szédülés. Szóba se jöhet, hogy a fejem forgassam, pedig az „egy életem, egy halálom” elszántságával kipróbáltam a doktor által régebb mutatott trükköt: fekvő pozícióban fejet egyik oldalról hirtelen a másikra fordítani, akármennyire rémisztőnek is tűnik. Ha a fültől lenne a ringlispil, akkor a hirtelen fordulástól helyrezökkenek a kristályok, és elmúlhat a szédülés. A baj csak az, hogy nem nálam...

Nem részletezem, hogyan telt el a nap minden szükségletével együtt. De amikor annyira enyhült, hogy már lassabban forgott a mókuskerék, kipróbáltam a padlón való kúszást, később az ágytól a falig, a faltól a székig, s az utamba eső minden közeli tárgy végigmarkolászásával történő imbolygást. Közben elfeketedett néhányszor a tekintetem, de mondjon ki mit akar, akkor is kikerültem bár egy percre az ágyból, és megemeltem a fejem. Igen, vissza is jutottam a kiinduló pontra, és hevertem ismét tehetetlenül. Késő délutánra már tudatosult bennem, hogy a mai napra már nem kapok kimenőcédulát. Ismét összegyűjtöttem a kicsike erőmet, és elvonszoltam magam a másik szoba ablakáig. Mielőtt a Napocska elköszönt volna, aranysugarakkal vonta be az ablakpárkányt. Varázslatosan ragyogott, s mialatt a fejem ismét lekókadt, örültem annak, hogy a napsugárban fürdő párkányra hajthatom. Jöttem, láttam, győztem! – mégha oly semminek is tűnhet sokak szemében az akaratom kicsinyke kis diadala.

Órák teltek el amióta három párnára támaszkodva, immár estéből éjszaka felé hanyatlóan biztatom magam: lesz ez jobb is. Ha nem ma, úgy holnap. Nem tudtam dolgozni, nem tudtam elhagyni a házat, nem tudtam a teendőim listáját kipipálni.

Viszont mind ennek ellenére és mindennek ellenére (aki olvassa, értse meg a különbséget!), felemeltem a fejem. És arcomat megfürösztöttem a Napsugárban.

„Elég néked az Én kegyelmem...” – Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... És hálát adok Neked, hogy ma nem csak felébredtem, hanem nyugvóra is térhetek - azzal a reménnyel, hogy holnap reggel, ha ismét felvirradunk, könnyebb lesz a fejemet felemelni és megtartani. A lényeg az, hogy ne adjam fel! És te se add fel! Az élet néha padlóra küld, de a jó benne az, hogy onnan már nem lehet leesni. Kicsit elfekszünk, s aztán lehet kúszni, csúszni-mászni, próbálkozni a felemelkedéssel. A lényeget az adja meg, hogy ne akarjunk ott maradni. S ha tiszta a lelkiismereted, s van Kire felnézz, emelt fővel járhatsz. Ez az egyik megtanult leckém. A másik az, hogy tudjuk, mikor kell magunktól le is hajtani a fejünket. Nem meghunyászkodva, nem számítóan, hanem alázattal és szerényen. Mert a meghajtott fejet nem éri a pallos.

Legyen békés az álmunk!

2020. augusztus 29., szombat

És újra felcsendült az orgona hangja

Amit én most elmesélek, sok-sok évvel ezelőtt történt, amikor az emberek a házuktól a templomig még gyalog jártak. 
Zúgott-búgott a szép hangú orgona Svájcnak egyik kis falujában. Télen-nyáron, szélben-esőben, ha fújt, ha szárazság volt, akár vetés, akár aratás lett volna, időtől és időjárástól függetlenül minden egyes nap pontban déli 12 órakor megszólalt az orgona. Nem a déli harang. A nyitott templomajtón messzire hangzott az orgona hangja, s ha egy kis csintalan szellő is fújdogált, kedvezett a muzsikának: messzire vitte az orgona hangját, a falu egyik végétől a másikig hallani lehetett. Átszállt a közeli dombok fölött is, és a határban dolgozó földművesek fülébe is elhatott. 
Ilyenkor a háziasszonyok a sublódból kivették az abroszt, és elkezdtek ebédhez teríteni. A suszter kiegyenesedett a háromlábú suszterszékén, letette öléből a javítanivalót, kiegyenesítette meggörnyedt hátát, és jólesően nyújtozott egyet. Mindjárt ebédelünk, gondolta magában, és máris kisimultak gondterhelte arcán a ráncok. 
A tanító megállt utolsó mondata közepén, és áhítattal intett a kis nebulóknak, hogy most csend legyen. Átszellemült arccal hallgatta a gyönyörű muzsikát, mialatt a diákcsapat gyorsan szétrebbent a szélrózsa minden irányába, hogy a család körében fogyasszák el a frissen főtt ebédet. 
A mindennapokhoz már úgy hozzátartozott a déli orgonaszó, mint árnyék a napfényhez. A falubeliek életének részévé vált a naponta felhangzó orgonajáték. Ehhez igazították hozzá a teendőiket, ez határozta meg a délelőtti munkáik utáni szünetet, s a zeneszó vége lett a délutáni intéznivalók kezdőpontja. 
Sok évtizeden keresztül az orgonaszó takarta be a biztonságérzet láthatatlan leplével a kis falut. 
De egyszerre csak elhallgatott az orgona. Hiába vártak az édesanyák az asztalterítéshez a jelre. A suszter mindegyre felnézett a munkájából, de ugyan nem hallott még egy egércincogásnyit sem a hátkiegyenesítő áldásból. A tanítónak az arcára fagyott a kegyesség, és kényszeredetten vette elő lajbija zsebéből az óráját, hadd lássa, hol csúszott hiba az időszámlálásba, ő siet túl korán befejezni a munkát, vagy máshol kéne keresni a bajt. 
Elhallgatott az orgona, és aztán többé nem is hallották jó ideig. Beült mögéje a kántor, kapcsolgatta be és ki, megnézte a tiszteletes is, nyomogatták a regisztereket, de mindhiába. Jöttek a segítőkészek innen is, onnan is, próbáltak segíteni a hangszeren, de mindhiába. Belészakadt a hang, mint a lélek a vágyakozásba, s onnan úgy tűnt, már kiszabadulni nem tud. 
Az emberek morcosabbá váltak, kezdték egymást okolni apró kis késedelmekért is, persze, az orgonistának hiába mondták volna. Az csak ült nagy mélabúsan az orgona mellett, és gyötrödőtt amiatt, hogy kiesik a gyakorlásból, jaj oda a jövője, oda a szép hangversenyek. 
Egy napon egy öreg bácsika kopogott be a parókiára. Messziről jött, mert eljutott hozzá a hír, hogy az orgona elromlott. Ha megengednék neki, ő megnézné. Megengedték, hogyne, elrontani jobban már úgyse tudta volna. S ott hagyták magára, szegény öreg babráljon egyedül, ha más dolga nincs.
Órák teltek el. A bácsi bontott, szerelt, csavart, izzadt, dolgozott, úgy nézett ki az orgona környéke, mint egy felbombázott műhely. És a falubeliek morcosan láttak utána saját dolgaiknak.
Míg egyszer csak felcsendült újra az orgona. Előbb halkan, aztán egyre erősödve, és szállt-szállt a muzsika hangja, mintha az angyalok vették volna birtokukba a drágaságos hangszert. Hirtelen kisütött a nap a falu felett, a háziasszonyok boldogan kezdtek ebédhez teríteni, a suszter nagyot rikkantott, és úgy állt fel, mintha sose fájt volna a háta, a tanító pedig a mondatát is elfelejtette befejezni örömében, csak intett a tanítványainak, hogy lejárt a tanítás, azok meg szinte repültek hazáig. 
És aztán elindultak az emberek a templom felé. Kicsoda Ön? Hogy sikerült megjavítania az orgonát? Mi volt vele a baj? - és záporoztak a kérdések az idős mesterhez. 
Ő meg összeszedte szerszámosládáját, nadrágjába törölte poros kezeit, fél kezével letörölte az izzadságot fáradt homlokáról, s azt felelte: - Ötven évvel ezelőtt én építettem meg ezt az orgonát...


Halkan csak annyit kérdek: Elromlott valami az életedben? Valami nem működik? Másként vagy sehogysem szól az "orgona"? Sántít a házasságod? Baj van a gyermekeiddel? Egyedül maradtál? Próbálsz énekelni, de már hamis hang jön ki a torkodon?
Aki mindenben és mindenkor segíthet, aki ismét angyalok muzsikáját csalhatja ki életed elromlott hangszeréből, az nem a pap, nem a kántor, nem a suszter, és nem a jóakaratú segítők. Keresd Azt, aki felépítette az orgonát. Keresd a Teremtőt. Ő ismer téged, Ő tudja, hogyan leheljen életed beléd. Igazit. 



2020. április 17., péntek

Nagytakarítottunk!

Úgy látszik, nem minden hely és nem mindegyik lakás alkalmas a múzsák vendégeltetésére. Nem ihlettek írásra. Kikerültek nagy ívben, mint a bécsieket az eső. Megígérték a meteósok, hogy tegnapelőtt esik, de csak én ejtettem le a kiskanalat. 
Amíg betoppan a három múzsának legalább egyike, elmondom, hogy nagy áldozatot hoztam a múlt héten. Lemondtam egy délutáni kirándulásról a házunk körül, pedig már alaposan beévődött az új módi a sejtjeinkbe, hiszen az utóbbi időben igazán sűrűn róttuk a köröket a dzsipiesz által lefixált tartozkódási pontunk körül. Mert minekutána bőven eltelt 21 nap az életünk beskatulyázása óta, hát az újabb szokások ösvényeit már eléggé jól kitapottuk.  
Szóval lemondtam a kirándulásról. Nem vettem hozzá nagy levegőt, nehogy még a végén meggondoljam magam. Csak úgy leptibe' kell az alapos dolgokat végrehajtani. Mert hogy ablakpucolásra vetemedtem!
Kihasználva a napsütést, nekiláttam ügyesen fényesíteni az ablaküvegeket. Régebb ez úgy történt, hogy az ember lánya összeszedte az összes újságpapírt a kamrából, jól összegyűrögette őket, hogy puhuljanak, aztán tálba vizet, vízbe ecetet, s máris kezdődhetett a muri. Mire két-három ablak meglett, nem is lehetett megállapítani, holgy a kezemen hol kezdődik a betűfesték, és hol végződik az üvegről lemosott kosz. 
Változtak az idők, a módszer nem, de szerencsére a törlőpapír igen. Finom puha, sitty-sutty levisz mindent, ami nem üveg. Ilyenkor megnézem jobbról, megtekintem balról, lentről is felfelé, fentről is lefele a munkámat. Nem maradt sehol se folt? Kell még valahol sikálni? Mert az cseppet se élénkítő érzés, mikor becsukom az ablakot, aztán akkor a szemembe ugrik egy homályos foltocska. A teljesen tiszta üvegen a napsugár is fényesebben ficánkol.  
Már nem is bántam a kirándulást. Végtére is komoly kaland minden egyes nagytakarítás. (Így nevezem én az ablakpucolás-függönymosás-duót. A többi sikálási, portalanítási, rendrakási művelet hozzátartozik a közönséges hétköznapokhoz.) 
A férjem buzgólkodott, hogy ő majd segít! Mialatt a nagy ablakokat törölgettem, vasalgatta-huzigálta ugyanazt az egy darab sötétítőt, ami egyáltalán nem is sötétít. Nem mintha több nem lett volna...  De ugye, ő is alapos ember. Húzza-vonja a vasalót, felcsavarja a hőfokot. "Te, ez még mindig nincs jól..." Hozza a nedves ruhát, bekapcsolja a gőzőlőt is, motyog magában. Egyszer aztán hangosabban kezd el morfondírozni: ..."Nehéz munka ez a vasalás. Nem csoda, hogy József Attila anyja ebbe halt bele..." 
Majdnem lepottyantam az ablak pereméről, úgy nevettem, mondom, hogy szerintem a kedves anyuka mosónő volt, de persze, belefért a vasalás is. Férjecske még dünnyögött valamit, aztán hangosan folytatja: "Én inkább elmegyek ásni, mintsem, hogy vasaljak!" (az érthetőség végett: nincs kertünk...).
És elindult a konyha felé...
Méghogy unalmas a bezártság!? 

2017. április 5., szerda

A győzelem napja - április 4.

Minekutána alaposan megszerkesztettem bevezető soraimat a jó, szép és különleges napokról, úgy éreztem, hogy a nekiveselkedő olvasó belefárad a filozófiába, mire a lényeghez jutna. Úgy hogy belevágok a szélébe, hogy a közepe maradjon a végére.
Olyan élményben részesedtem tegnap, amit csak felejthetetlenként minősíthetek. Ahogy a húgom mondta: "ne felejtsd el az érzését" (ti. ami hozzá társult). Igyekszem is frissen tartani. Rögtön tovább osztom.
Az úgy volt, hogy rájöttem, igen-igen eltespedtem az utóbbi időben. Nem mintha errefelé kérvényezni kellene a dolgot, kijut abból nálunk is bőven, de a tatár sem kerget. Sétáltam, ha kedvem szottyant, s két megállónyit gyalogoltam, ha öt percnél tovább kellett buszra várakoznom. Ezzel ki is merítettem a rendszeres mozgás fogalmát.
Szóval, miután nagyon magamba mélyedtem és a jövőbeli egészségügyi kilátásomat is szemrevételeztem, eldöntöttem, hogy szaladni fogok. Nem a busz után, hanem sportszerűen és hetente legalább háromszor. Az egyik bolt pénztáránál prospektust láttam meg, ami arra hívta fel a nők figyelmét, hogy április 4-én tömegfutást rendeznek, lehet versenyzőként is benevezni, de csak úgy örömből és hobbiból szaladóként is. Nahát, ebbe a 'csak úgy' kategóriába én is jelentkeztem, gondoltam, legfeljebb a nevezési összeggel károsulok, ha végül mégse veszek részt.
Hétfő este, 24 órával a nagy esemény előtt lefutottam még egy tiszteletgörbét, mert körnek nem nevezhetném: lejtőn lefele fél kilométert, amikor inkább arra kellett ügyelni, hogy jól fogjon a fék, majd sima terepen még egy darabot, majd hegynek fel gyors lépéssel... Szomorúan konstatáltam, hogy tréning ide, tréning oda, nem sokat erősödtem, a lábaim inkább ólomból vannak, mint beolajozott izmokból.
A másnap reggeli ébredés rátett még egy lapáttal. Sajogtam, fájtam, sziszegtem - és sántítottam, annyira nem engedtek a köteleim. A férjem kedvesen rögtön elnevezett Bicebócának, mintha csak Móra Ferenctől kért volna rá engedélyt. Közöltem vele, hogy részemről futás nem lesz, mert nem lehet, 2 lépést se tudok egy vonalban megtenni, nemhogy startra beállni. De ha már befizettünk, menjünk és nézzük meg, hadd tudjam legalább, miből maradtam ki. Majd csak lódulok én is a többiekkel, csoszogok pár lépést, majd száz méter után kiaraszolok a pályáról, mint aki súlyosan megsebesült. Ezzel elkerülöm, hogy nevetségessé váljak annyi ember előtt. Pedig tegnapelőttig még azt reméltem, hogy a kiírt három kilométerből egyet én is megteszek, utána nyugodt szívvel nézhetek a tükörbe, mert túlhaladtam a maximum teljesítőképességemet.
Felmértük a terepet, készült vidáman mindenki a megmérettetésre, magamat kivéve, aki Derűs Bálint józanságával elkönyveltem, hogy több veszett Mohácsnál, én viszont úgyis nyertem már, mert már sok este rávettem magam arra, hogy kilépjek kényelmi zónámból, és mozogjak az egészségemért.
Bemondták, hogy kééészülj, aztán elkezdett valaki visszaszámolni: tíz, kilenc, nyolc.... kettő, eeegy... RAJT! Aztán lendült mindenki. Én is, ahogyan tehettem, elvégre ki kellett kerülnöm a nagytöbbség látóköréből, hogy majd oldalra húzzak. De amíg az út széléről el nem fogytak a szurkolók, addig ugyan szedtem a lábam. Muszáj volt. Utána meg azért volt muszáj, mert már ritkultak a nézők. S utána pedig azért, mert már nem akartam megállni. Jobban mondva, nagyon akarták a lábaim, de az agyam azt mondta, hogy tovább! És amikor feltűnt jobbkézre a jelzőtábla, hogy "500 méter", hangosan ujjongani kezdtem. Megtettem az általam bírt leghosszabb távot, nem estem ki százon!
Most már még ennyit meg kéne valósítani! Hiszen ez volt korábban az álmom, ennyit szerettem volna én is elérni. Futottam tovább. Jaj, de most már sokkal hosszabb volt a következő 500 méter. Hol az a tábla, hol van már, hadd állhassak már le... De nem láttam kilométerjelzőt. Míg egyszer csak szembeötlött, hogy "1,4 kilométer"! Ááá, nem igaz, gondoltam, ez most nyilván ezután következik, csak ösztönzésként írtak rá többet. A lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Le kellett vennem a tempót és elkezdtem egy jó fél perc erejéig gyorsan gyalogolni, ahogy néhány nappal azelőtt tanácsolták a szervezők arra az esetre, hogy nem bírnék szaladni. Közben fohászkodtam, hogy Istenem, segíts meg. Majdnem a felénél tartok, most már nem adhatom fel. Eddig önmagamért szaladtam, és a minimális maximumot kihoztam magamból. Ezzel már boldog lehetek, hiszen sikerült a duplát elérni. De nem bírom tovább. És aztán ismét arra gondoltam, hogy ma van édesapám születésnapja. Érte már elég sorscsapás, nem szeretném, hogy betegebb legyen, mint amennyiről tudok. Segíts meg Istenem, úgy futok, mint aki az apja életéért fut. Legyen ez az én ajándékom a távolból, hadd lehessen büszke a lányára. Még tíz métert, és megint, és megint... Muszáj szaladnod, Judit, nem állhatsz meg. Az édesapádért.
Az utolsó fél kilométer hosszabb volt mint az egész addigi táv. Sehogysem akart véget érni. Az agyam forrón dörömbölt, a lábaim rogyadoztak, fizikai erőm semmi. És pont akkor, amikor ismét tömöttődni kezdett a szurkolók tömege a cél előtt. Előttük fogok összeesni? Van más lehetőségem?
Eszembe jutott a férjem. Büszke arra, hogy egyáltalán jelentkeztem, tudja, milyen állapotban indultam el otthonról. Mi lenne, ha abban a nem várt óriásmeglepetésben lenne része, hogy lássa a feleségét befutni? Hogyan ragyogna az arca, látva, hogy a beérkezők között vagyok!
Eldöntöttem, hogy végigcsinálom ezért a két férfiért, akkor is, ha aszfaltra kerülök. És meghallottam a nézők biztató kiáltását: Brávó! Csináljátok tovább! Még egy kicsit... még, még, méééég!
Annyit tudok, hogy a két kezem ökölbe szorult, a fogaimat összezártam, az arcom lángolt, és nem néztem se jobbra, se balra, csak vittem magam. Azaz vitt engem a jó Isten, mert emberileg nekem már lehetetlen volt.
És befutottam a célba. Beértem. Megtettem, sikerült! Nem kétszeresét, nem háromszorosát, hanem a hatszorosát tettem meg annak, amit azelőtt végigvinni bírtam.
Sírtam, mint a záporeső. Sírtam egy kicsit kifele, és sokat befele. Ez volt számomra a Győzelem Napja. Ezért érdemes volt kibírni a kibírhatatlant. Győztem, mert legyőztem önmagamat.
Ezért a leckéért érdemes tovább küzdeni. Mert aki mindent belead, annak az erejét a Fennvaló bőséggel kipótolja.
Győzelem!

2017. március 2., csütörtök

Márciuska

Eltelt március elseje, és nem sikerült megírnom az írnivalót. Pedig elsején szerettem volna! De a sok tennivaló közepette - ami hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondoltam - másodikára változott a digitális mutatón a dátum.
És elmúlt másodika is. ... És közben elrohant március hava is, én pedig dolgavégezetlenül - elkezdett, de befejezetlen cikkel léptem be áprilisba. Meséljem el nektek utólag, mit jelent március eleje széphazámban? Hogyan ünnepeltük mi gyerekkorunkban, és hogyan a háromszáz kilométerrel odább lakók? Hasonlóan, de mégsem azonosan. Erre viszont rá kéne hangolódni, tehát megvárom jövő év februárjának a végét. Reméljük, hogy jövőre is virrad ránk szép tavasz.
Szeretem Márciust márciuska nélkül is. A sápadt fűszálak erőteljesebb színre váltanak, fokozatosan engednek fel téli pihenőjükből. Minden nap újabb frissességet kínál: kerítések tövén, bokrok alatt megbújva, vagy csak úgy a járda és ház közötti szegélyek menték feltörnek a kis ibolyák. Nem győzök eléggé rájuk csodálkozni év év után. Ezek a kis parányi jószágocskák (nocsak, egy kis szójátékkal akár jó-szagocskáknak is nevezhetném őket, de mégsem; mert mégsem illendő szerény, de finom és elegáns aromájukra nem illatként utalni) azt a nagy életleckét vésik szívébe-fejébe a tanulékonynak, hogy az igazi nagyság nem a hivalkodásban, a magamutogatásban, a nagyranőttségben áll; hanem abban, hogy nagy fák árnyékában is megmaradnak, növögetnek saját nagyságrendjük teljessége szerint, és árasztják illatukat, mégha nem is királyi park dísznövényei, ha nem is ők jelzik a középpontot. S ha eltapodják, parfümként száll fel illatuk, mintegy utolsó lélekzetvétel, nem siratva önmagukat, inkább eltékozolva egyetlen ajándékukat arra, aki vesztüket okozta.
Erre emlékeztetnek engem március apró szülöttjei, a kis ibolyák.

(Folytatom.)

2017. január 1., vasárnap

2017

Ha még nem hoztatok volna döntéseket az új évre és nincs kész a fogadalmi listátok, itt találtok ihletet: http://24.hu/elet-stilus/2016/12/28/20-ujevi-fogadalom-amiktol-egeszsegesebbek-lehetunk-es-semmi-kozuk-a-fogyokurahoz/
Érdemes átolvasni és meg is szívlelni! Tényleg! :)
Legyen énmentes évetek, de legyetek önmagatok!

2016. június 30., csütörtök

Az év felén

Elmúlt június is, vele együtt az év fele. A napok újra rövidülnek... (Bejegyzés még munka alatt, kérlek, később gyere vissza).

2016. március 2., szerda

"Bábosha"

Tavaly történt, de visszaemlékszem arra a bizonyos délelőttre. Sütött a Nap finoman, sőt hívogatóan, annyira, hogy sikerült kicsalnia a közeli parkba. Szeretem körbejárni, különösen ha zsendülnek a fák. Olyankor kicsi-nagy kint vidámkodik. A park hozzánk közelebbi bejárata mellett óvoda működik, s amikor kinti tevékenységeket tartanak, igencsak megszínesedik az udvara. Csetlenek-botlanak a kis emberkék, a legénykék alpinizmust gyakorolnak a drótkerítésen - még szerencse, hogy nincs egy "hegytető", ahol célba érve a lábukat lelógathatnák. Az óvodán túl a szaladóösvény kanyarog. Nem sok esély van arra, hogy valaki nyugodtan végigsétáljon rajta, mivel a környékbeliek igencsak adnak a mozgásra és fittségre; ennélfogva legalább egy-két szuszogó, lihető, izzadó személlyel mindig számolni kell. Az óriási koronájú fák között terül el egy nagyobbacska füves tér, azt nevezhetném kutyafuttatónak. Aki a négylábú barátját éjszaka négy fal között, ajtó mögött altatja, napközben oda viszi le mozogni. Van ám olyankor hancúrozás! Egyik a másikat kergeti vagy éppen barátkoznak, eldobott labda után rohangálnak, táncolnak maguk körül. Csupa élvezet, és nem csak kutyáknak!
Leültem az egyik padra, és fél órácskányit csak üldögéltem. Jól esett egyedül lenni, gondolkodni és helyre tenni dolgokat, egyszerűen csak legeltetni a tekintetemet a zöldellő természeten. De ahogy a sétának van egy kezdete, úgy van vége is. Ráérősen ballagtam hazafele, szemügyre véve minden fát, bokrot és padot. Aztán megpillantottam egy leterített pokrócot, rajta néhány személyes holmit, s mellette egy üres gyerekkocsit. Sem felnőtt, sem gyerek nem volt a közelében.
Nem sok időm maradt tűnödni, hol lehet a gazdája... Pár másodperc után egy összevissza futkorászó fiatal nőt láttam meg. Kétségbeesetten hajtogatta szét az amúgy áttetsző bokrokat, nézett erre, nézett arra, közben kiáltozott. Nem értettem, mit kiált, de világos lett egyből, hogy a gyermekét keresi. Megkérdeztem, mekkora, hány éves, hogy néz ki és hogy hívják a kisfiát. "Bábosha" - felelte, és szőke. Már nem emlékszem, mit mondott a gyerek ruhájáról. Akkor viszont rögtön elindultam ellentétes irányba, s alaposan megnéztem minden gyereket a játszótéren, bebámultam a fák mögé, kinéztem a járdára, s közben csak az járt az eszemben, milyen borzalmas érzés lehet elveszíteni egy gyermeket - magad mellől. Lehet, hogy az anyuka éppen belemerült könyve olvasásába? Vagy annyira lekötötte a mobiltelefon és a csettelés, annyira beleragadt a virtuális világba, hogy nem vette észre, mi történik a valóságban körülötte? 
Körbejártam még egyszer a parkot, s közben észrevettem, hogy egy csoport fiatal ugyancsak becserkészi a környéket. Báboshát nem találtuk. De azért reménykedve lépdeltem tovább, hátha valaki megtalálta. Úgy is volt. Egy lány szólt, hogy a kisfiúra rábukkantak a villamosvonal mentén, a járdán. Épségben, egészségben került vissza anyukájához. Hála Istennek! 
De a gondolat sokáig nem hagyott nyugodni: "hova merül el szép szemed világa", amikor a szemed fényét őrzöd? Mi lehet annyival fontosabb a kincsednél, hogy később csak hűlt helyét konstatáljad? 
Ha talán annyira örülnénk a másiknak és értékelnénk őt elveszt(őd)ése előtt, mint miután elveszett és megtaláltatott, talán el se veszne soha... 

2016. február 29., hétfő

Négy évben egyszer...?

...van szökőév. A tegnap a Facebook külön is emlékeztetett erre az eseményre, kedvesen odanyomva a kérdést a kezdőoldalra: "Judit, te hogyan használod ki a február 29-ét?"
Ezen kicsit eltöprengtem, de nem annyira, hogy ne tudjak elaludni. Elég minden napnak a maga baja - tartja az isteni bölcsesség, én meg tartom magam a bölcsmondáshoz. Még szerencse, mert ma reggel arra ébredtünk, hogy este van: egész nap este volt, sötét, morcos, esős idő, el is mosta volna minden nemes, házon kívüli törekvésemet, ha tegnap megfogalmazom őket. De nem lévén mit elmosnia, házon belül maradtak az eszméim.
És eltelt a nevezetes hétfő úgy, mint általában a hétfők, s a mindenheti látogatóink úgy látták-érezték, hogy idebent tavasz van, mégha zord is kint az idő. Ettől az érzéstől az estém is megvilágosodott.
A komódon levő nagy óra ketyeg egyenletesen tovább. Nem vette tudomásul, hogy szökőév szökőnapja van (bár a naptártörténet szerint nem ma, hanem 5 nappal korábban volt a toldaléknap), ugyanolyan ütemesen méri az időt, mint mindig. Nem siet, nem késik, végzi hűségesen a feladatát. Emberek jönnek, emberek mennek, tél helyett tavasz köszönt be, húsvétra tán havazás lesz, s ha odavetemedne a világ, hogy öreg kontinensünkön maholnap arabus lesz az újangol, az okos vekker akkor is csak ketyeg tovább. Nem hagy ki egy ütést sem, és nem siet kettővel az idő előtt. Csak a dolgát végzi, de azt pontosan és szépen -, amihez József Attila még hozzátenné, "ahogy a csillag meg az égen". Mert csak úgy érdemes.
Négy év nagy idő. Annyit kéne még várni a következő plusz napig, ha valaki különlegességet szeretne betervezni a ritka dátumra. Ami engem illet, ráhagyom az Égiekre, és inkább betársulnék az óraszolgálatba: naponta, egyenletesen, megbízhatóan és eseményektől-történésektől-változásoktól el nem téríthetően, csillagokhoz érdemesen tenni a tennivalómat... Mert csak így éri meg.

2015. november 15., vasárnap

Párizs megér egy misét vagy egy imát? (a párizsi terrortámadások margójára)

A világ együttérez Párizzsal. A bajba jutottakkal. A tragédiát túlélőkkel s a megholtak hozzátartozóival, az életükért most már többet aggódó polgárokkal. "Együtt sírunk veletek" - közli megrendülten Európa nagyasszonya. Feketét öltöttek magukra koronás fők és kalapos vezetők. Gyászol Európa, gyászol a világ. A facebookon a legújabb együttérzési trend szerint a profilképet a háromszínű francialobogóval felülírhatjuk, az óceánon túl, tőlünk nyugatra az ajkukat harapdálják, tőlünk balra piros-fehér-kék fényekbe borul az operaház. Nagyon széles az együttérzés- és gyásznyilvánítás skálája. Hála Istennek, ezek a vonások még nem haltak ki az emberiségből.
Sőt, annyira nem, hogy félretéve mindenféle szabódást, ódzkodást és álkegyességgel vagy vallási fanatizmussal történő esetleges megbélyegzéstől tartó félelmet, megjelentek a "Pray for Paris" - Imádkozz Párizsért! felhívást közzétevő feliratok is.
Hogyne, szívesen! - ha kell misét is celebrálnak érte, jobban mondva, értük. Nem a városért, hanem annak lakóiért. Hiszen már IV. Henrik rég megmondta: "Párizs megér egy misét!" Mégha a protestánsoknak szervezett vérfürdővel is zárult a lagzija, amely után saját bőrét is mentenie kellett, hiszen ő maga is hugenotta neveltetésben részesült. És a Szent Bertalan éjszaka polgárháborús méreteket öltött.Testvér ölte a testvérét... ott, a kék-fehér-piros zászlójú országban. Pedig az iszlám akkoriban még csak nem is pislogott azon a területen.
De az ember könnyen "megbocsát", ha érdeke úgy kívánja. A trón várományosaként pedig nagy oka volt Henriknek gyorsan lenyomni a tudatlattiba a tízezernél több halott és a villogó kardok látványát. A történelem szerint olyannyira sikeres volt öngyógyítási akciója, hogy korábbi meggyőződését félretéve vallást cserélt. Párizs megért neki egy misénél is többet - az elvei feladását. De övé lett a korona!
Tartották utódai is kemény kézzel, s a rövid békés időszakot ismét felváltották a villongások, a vallási elnyomás, a gyűlölködés (keresztény és keresztény között!), csak azért, mert az egyik csoport neve nem "-us"-ra végződött. Nem szerveztek felvonulást a kisebbség javára, mert még nem találták fel akkoriban a médiát, hogy gyorsan megszervezzék a kampányt. De ha jelmondatot skandálnak,  valószínúleg úgy hangzott volna, hogy "Nem vagyok Charlie!"
Majd jött a kiegyenlítés az asztalról mindent lesöprő "felvilágosodás" forradalmasító eszméivel. Minek egymásnak keresztbe tenni, vallással bíbelődni, teremtő Istenben és csodáiban bízni! A ráció, kérem, a ráció az, ami mindent helyretesz. Az ész megbízható tanácsadó a tanácstalanságban, biztos védelem a bajban, gyors menekülő a hit elől, szavahihető jós a jövő küszöbén. Sikerült szorosra húzni a hurkot az istenfélelem torkán, s szabadon engednie az erkölcs gyeplőjét, hadd rohanjanak a lovak, amerre a szabadosság húzza-vonja őket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a puska visszafele sült el... És nem tudták, hogy a megváltozott körülmények között a "Charlie vagyok" hangoztatása tűnik "ész-szerű"-nek.
És eljött az az idő is, amikor ugyanezen ráció nevében az ember nemhogy megelégedne saját parttalansága bölcs elhallgatásával, nekiugrik a másik fundamentalizmusának, mert az - másabb. Az nem ráció-, hanem indulatvezette. A felpiszkált parázs pedig előbb-utóbb lángra lobban, s akkor már Charlie ide, Hebdo oda, robban még az utca pora is.
Most itt állunk egy óriási szakadék szélén, ami előreláthatóan tovább fog mélyülni, törni, szakadni. És tudomásul veszem, hála az internetnek, hogy "Ma mindnyájan franciák vagyunk..." És hogy imádkozzam Párizsért. Miért? Mert nem maradt más lehetősége? Mert nem tudja, merre forduljon? És most előkapjuk a sutból az egyetlen legyőzhetetlen fegyvert?
Nem vagyok francia, de keresztény igen, tehát imádkozom. Imádkozom a sérültekért első sorban, hogy minél előbb felgyógyuljanak. Imádkozom a gyászolókért. Imádkozom, hogy Isten óvjon meg mindenkit szélsőségesektől, akárhova is tartoznának. Imádkozom, hogy magam ne váljak kártékony szélsőségessé.
És imádkozom azért, hogy a világ sose legyen francia, és Franciaország meg Párizs is döntse el, hogy ő micsoda. Kicsoda. Charlie? Nem Charlie? Felvilágosult a jó sorsban, francia a bajban?
De mikor lesz az, hogy keresztény...? Mert a szélsőségesek mindig tudják, hogy ők kik, akár jót, akár rosszat tesznek. Tudják, hogy miben hisznek, és kiért halnak meg. Nem arról van itt szó, hogy egyetértek az elveikkel és a tetteikkel, vagy sem, hanem arról, hogy következetesek. Nem hóbortjaik vannak, hanem eszméik! Nem feltevéseik, hanem elveik. És ezért "ütőképesek", ezért diadalmaskodnak.
Döntsd el Párizs, döntsd el Európa, hogy miben hiszel vagy Kiben hiszel. És tarts ki. Mert "bár zord a harc, de megéri a világ, ha az Ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák" - a legkiválóbb iskolában. És akkor nincs az a földi hatalom, amely túladjon rajtunk.